Milyen nőt akarnak a férfiak?
Király Eszter írónő a MentorFM stúdiójában kendőzetlen őszinteséggel beszélt arról, „Miért hullanak szét könnyedén a mai modern párkapcsolatok”. Előadásában egy olyan népszerű cikkéből olvasott fel részleteket, mely 33 ezernél is több megosztásnak köszönhetően százezrek lelkét érintette meg. Csakúgy, mint az azóta megjelent „Meddig tart a kapcsolatunk” című könyve, amelyben nőtársainak tükröt tartva ösztönös, személyes, bensőséges stílusban helyezi új megvilágításba a modern párkapcsolatokat, és segít megtanulni „nőül”, hogy emelt fővel, méltósággal, tiszta önbecsüléssel valóban viselni tudják a nők a nőiességet, és ekként igazodjanak el az érzelmek útvesztőiben.
De milyen is pontosan az a nő, akire a férfiak vágynak? Hogyan kell „viselni a nőiességet” és milyen kihívásokkal kell szembenéznie a modern nőnek, akitől a társadalom elvárja, hogy egyszerre legyen feleség, anya és dolgozó nő? Ezekre a kérdésekre Király Eszter írónő művében keressük a választ.
„Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.” (Karinthy Frigyes)
Nő vagyok. Éjjelemben, nappalomban, mindig, minden időben, bármilyen szelek fújják körbe világomat. Nő vagyok az autópályán vezetés közben, nő vagyok a szépségszalonban, bankban, a gázműveknél, és a bevásárlókocsit tolva. Nő vagyok a szülőszobán, amikor oxigénért kapkodok, és a medencecsontom szétroppanni készül a fájdalomtól. És nő vagyok az éjszaka sötétjében suttogva, vigyázva, anyai ösztönöm kényelmes, komfortos burkában újszülöttemet táplálva, dédelgetve. Nő vagyok évekkel később az apró lábakat masszírozva, és nő vagyok az óvodai anyák napi ünnepségen, amikor potyognak a könnyeim, és érzem, mennyire igazságtalan, hogy galádul elrepül az idő. Nő vagyok a szeretett férfi ölelésében, amikor távolodunk, és közeledünk, mintha parázson járnánk tangót.
Nő vagyok, és egyszer folyó vagyok, néha meg part. Néha befogadó vagyok: hagyom, hogy elárasszon a férfi, akit szeretek, part vagyok. És néha én zúdítom rá a szerelmet, és mindent, ami én vagyok, nyaldosom a lábát jelképesen, mint édesvízi folyó, megfürödhet bennem, mozdulnia sem kell, csak befogadnia, amit adok. A szerelmi adok-kapok egyensúlyt tökélyre lehetne fejleszteni, mégsem teszik az emberek, ülnek felfuvalkodottan, sértődötten, mert mindig „part” akarnak lenni, kapni akarnak. A folyó és a part érzékeny szerepegyensúlyának megtalálásával úgy tűnik, egyikünk mindig jobban szeret, pedig ha erre rátalálnánk, nem csetlenénk-botlanánk makacs, befolyásolhatatlan gyerekként, vagy érzelmi zombiként az emberi kapcsolatok bonyolult, néha átláthatatlan rendszerében. Akkor nem volnának kommunikációmentes, néma csöndek, és nem várnánk el a gondolatolvasást, mert szavak nélkül is értenénk egymást.
Ha én nem tudok „nőül”, és nem tudom viselni a nőiességemet, akkor hiába várom a férfi szemében a csillogást. Akkor csak átutazó leszek a saját életemben, aki csupán túl akarja élni a női lét történéseit, ki akarja pipálni azokat, és fejet akar hajtani a konvencióknak. Ha tudom viselni a nőiességemet, akkor nem feszengek benne szenvedve, izzadva, mint egy rosszul szabott jelmezben, hanem biztosan tudom, hogy a női létet rám szabták, és úgy áll rajtam, mintha rám öntötték volna. Ha nő vagyok, akkor legyen bennem spiritusz, kurázsi, szellem, értelem, kislányos báj, és utcasarkok rongyának fülledt erotikája is, mert a női lét egyik fontos éltető eleme az érzékiség, a kiteljesedett, ámulatba ejtő, izgató nőiség megélése.
Karinthy-nak ellentmondva, ha én egyedül vagyok egy szobában, akkor is nő vagyok. Nem attól leszek még inkább nő, hogy bejön egy férfi, nem miatta fog visszatérni a napfény az életterembe, nem egy férfi hatására leszek én nő. A ragyogtatás nem valami kiemelt férfiúi funkció, nem az ő feladata az állandó fény, mintha csak egy lámpát kapcsolna fel egy színeit vesztett, szép, szomorú nő lelkének előszobájában. A nő testi és lelki komfortérzetéért való egyoldalú, kizárólagos felelősség egy idő után nagyon nyomja majd a férfivállat, felemészti, elszívja az erejét, végül veszi a kalapját, és távozik. Egy férfi valóban képes arra, hogy szemet csillogtasson, tekintetet fényesítsen, arcra pírt varázsoljon, hogy színeket hozzon, még több, még élénkebb színeket. Mégis, tagadjuk, vagy sem, attól még az igazság ott hever a körömcipőnk előtt: a férfinak olyan nő kell, aki önmagát ragyogtatja, a saját kedvéért, és borús napokon kiszínezi önmagát. Az a nő, aki nem szereti, és nem értékeli önmagát, az ne várjon csodát, égszakadást, földindulást. Az a nő nem fog buja, érzéki feromonokat árasztani, éles eszével sem fog csábítani, és nem bolyong majd fehérneműboltok, és sminkfelszerelések szivárványszínei között sem lelkesen, egyedül, önmagának saját ragyogása miatt, hanem marad színeit vesztett, szép, ámde szomorú nő. Pedig a férfi az érzéki látványt, a finom illatot, a színeket, az évődő intelligenciát, az őszinte mosolyt, a kiragyogó, és nem tolakodó, arroganciába nem hajló magabiztosságot kedveli. Ne is traktáljuk kezdetben életünk epizódjaival, hogy mi a szívtörésünk oka, és mi okozza a kóros színevesztettséget nálunk, erre semmi szükség. Egyetlen férfi sem vállalja hosszú távon a fáradtságos, karitatív munkafolyamatot, aminek a végén mosolyt rajzol fáradt, megszürkült női portrékra.
Milyen nőt akarnak a férfiak? Olyat, aki tud „nőül”. Viselni tudja a nőiességét, aki nevetéssel, színnel, női energiákkal tölti meg napjaikat, aki nem egy férfitól várja lelkének kitavaszodását, és aki akkor is ragyog, ha teljesen egyedül ül egy szobában.
(Részlet Király Eszter „Meddig tart a kapcsolatunk” című könyvéből, az írónő engedélyével.)
